Pocsékul vagyok. Kórházba kell mennem, de előtte valahogy meg kell szerveznem az itthoni dolgokat. Remélem hétvégeken eljöhetek haza.

Csak ne kelljen senkihez se szólnom. Ne kelljen sehova se mennem. Ne lássak senkit - de legfőképp magamat!

Istenem, segíts meg! Most viszem Édesanyámat megint a kórházba, nem akarom, hogy bent tartsák!

Hazajöttünk. Szerencsére. Félek. Most se éjjelem, se nappalom - állandóan rettegek, minden zajra bepánikolok. Tehetetlen vagyok és ez a legborzasztóbb!

Most olvastam egy weboldalt (nem reklámoznám), ahol a következő áll:

"Pánik, depresszió stressz - neuro-diétával gyógyítható."

Istenem, mi jön még? Miből akarnak még pénzt csinálni? Mikor látják be végre az emberek, hogy a rosszkedv és a depresszió (főként a major illetve a bipoláris) nem egy és ugyanaz. Talán ha valaki a neuro-diétának köszönhetően elhagyja az antidepresszánsait és egy rossz pillanatában ugrik. Mondjuk a hídról vagy a metró elé.

Hihetetlen! Komolyan mondom, minden eladható és mindenre van vevő! Szomorú.

Parlamenti vizsgálatot kezdeményez a Szcientológia Egyház ellen az ausztrál kormányfő, miután az egyik szenátor számos, egyházon belül elkövetett bűncselekményről kapott levelet a kilépett követőktől.

Mindent ki kell próbálni!?

Megfáradt már létem, szívem is fél.

Katt.

Titkos sóhajokat szaggat a szél.

Katt.

Esik az eső, kopog az eresz.

Katt.

Elvesztem rég, és senki sem keres.

Katt.

Elmentél. Nem leszek többé veled.

Katt.

Meghaltam rég és senki sem temet.

Durr.

Egyszer már megtörtént, amikor 1981-ben 19,5 ponttal helyhiányra hivatkozva elutasítottak az ELTE BTK -ról.

Újra utolért a végzetem.

Köztisztviselőként alapelvnek tartottam a köz szolgálatát, természetesen pártsemlegesen! Tudtam, hogy a minisztériumok vezetését átjárja a politika, de a szakmai döntésekben reméltem, hogy a szakma és a józan ész, a közjó (ha még van ilyen fogalom) érdekeinek alapján történik. Tévedtem.

Vasárnap este van. Nagyon feszült és ingerült vagyok. Még szerencse, hogy egész nap egyedül voltam. Dolgoztam, de kétóránként szüntet kellett tartanom, mert a fejem hátul iszonyatosan elkezdett zsibbadni. Mindig ez van, amikor megpróbálok valamire huzamosabb ideig koncentrálni. Így aztán nem csoda, hogy minden olyan mérhetetlenül lassan megy!

A betegségem első éve orvos és kórházak közötti ingázással telt. Senki nem tudott velem mit kezdeni, mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy mi a bajom. Amikor a CT vizsgálat eredménye negatív lett (vagyis agydaganat kizárva), azt mondta vizsgáló orvos: az egyik szeme sír, a másik nevet. Nagyon értelmesen nézhettem rá, mert azonnal magyarázkodásba kezdett: ha most ez a lelet kimutatná, hogy hol a baj, csak egy műtét és gyógyulás, de így! ?  Kérdezősködtem, hogy ki tud egy jó és megfizethető pszichiátert, mert azért ez így még sincs rendben. Találtam egyet, ő itt az írásban az Áter. A vele tartó kapcsolatom emléke ez a töredék a naplómból.

Azon gondolkodtam hajnalban (alvás helyett), hogy vajon mennyire van hatással a közélet, a külvilág hangulata az egyes emberre.

Természetesen a szociológia nagy klasszikusai erre a kérdésre már hosszú ideje keresik a választ és született is néhány (ha jól emlékszem, Durkheim fejtette ki először a legrészletesebben az elméletét ebben a kérdésben).

A tegnapi szürkeség és esőfüggöny mára érte el lelkem partjait és a ki-kisütő nap ellenére nagyon levert vagyok.

Azon gondolkodom, hogy lesz-e még olyan az életemben, amikor mások számára is értelmes, fontos munkát végezhetek.

Ma egy volt tanítványomtól kaptam hozzászólást. Megmelengette a szívemet. Feltűntek előttem azok a képek, amelyeket tanárként rögzítettem magamban. Nagyon szerettem tanítani. Az volt az életem, a mindenem. A fáradtság mellett nagyon sok örömet, megelégedettséget éreztem, a kudarc csak az utolsó két évben ért el. Miért?

Eddig bírtam. Elfáradtam. Nem megy. Lecsúsztam.

Ma lett volna a befejező konferencia-nap, amelyen még részt kellett (szerettem) volna venni. Ott kellene ülnöm a Parlament felsőházi termében, ehelyett itt birkózom magammal az ágyban hajnal egy óra óta.

'Nem tudom konkrétan mi váltotta ki,de menekülnék ez élettől és iszonyatos halálvággyal küszködöm. Csak azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne elmenni, örökre az "örök vadászmezőkre". Kaparok ezerrel, hogy értelmet adjak az életemnek, de nem érzem azt a megnyugtató érzést, hogy igen, erre szükség van...; mert semmire nincs szükség, csak én látom fontosnak; leginkább talán egy-két emberi szóra, vagy egy örök elengedésre...

Lelki problémája van minden negyedik embernek, mégis csak töredékük jut megfelelő kezeléshez. Ez a betegség mindinkább a legsúlyosabb egészségügyi gondot jelenti.Minden harmadik pszichiátriai beteg jut egyáltalán orvos környékére, harmaduk kerül a háziorvosához, s ennek a körnek további harmada a szakorvoshoz, de még közülük is csak minden második kapja meg a neki szükséges kezelést. Vagyis: a rászorulók sokasága éli mindennapjait tökéletesen ellátatlanul, sok esetben fel sem ismerve, hogy súlyos beteg.

Rossz sajtója van a világ számos országában szektának tartott Szcientológia Egyháznak: Párizsban csalásért megbüntették, Amerikában pedig két korábbi vezető munkatársa tálalt ki.

Teljes cikk: itt olvashatĂł

Fáj, nagyon fáj! Ne kérdezd, hogy mi, mert nem tudom megmondani; mintha bilincs szorítaná a lelkem és szeretne szabadulni, de nem tud, mert a testem börtönébe van zárva, minden be van zárva - az egész egy feneketlen nagy sötétség. Az én birodalmam!

Eddig mindig Ă©lni szerettem
A kínszenvedést félretettem
És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot
Ahol legalább képzeletben szabad vagyok
Nem tudom éveim vannak-e hátra
Vagy csak napjaim
De élni nem kívánok
Ăšgy szorongat a kĂ­n.
Körülfog és kibélel a depresszió
Gyorsan elpusztulnom az volna jĂł.
Az élőknek jó életet kívánok.

Kaptam ma egy e-mailt a következő szöveggel:

"Kedves Deprimadonna!

Én az Ön helyében, pszichiátriai alanyként, nem írogatnék a Szcientológiai Egyházról.

Ăśdv."

Péntek este van. 2002. szeptember 6. Hazafelé tartok a munkahelyemről. Elmúlt nyolc óra, a munkaidőm már kettőkor lejárt. Semmi meglepő nincsen ebben, mindenki megszokta már a családban és a munkahelyemen is, hogy hajnalban érkezem és késő este megyek csak haza. Rengeteg munkám van. Ennek egy jelentős részét magamnak köszönhetem. Ebből a szempontból (is?) nem voltam jó vezető. Nem tudtam beosztani a munkát, mindenkit igyekeztem időben hazaküldeni. Nekem meg úgyis volt időm, bőven!

Mindig büszke voltam az anyanyelvem szépségére, ezért is lettem magyartanár. Tőlem telhetően mindent megtettem, ameddig tanítottam, hogy a nyelv szépsége mások előtt is felragyogjon és ezt a ragyogást ne tompítsa a helytelen stílus és szóválasztás. Szerencsém volt, nekem ez természetes "hozadékom", csodálatos tanító nénim volt az általános iskolában és később középfokon is.

Karinthy Gábor: Szomorú ének

Nem kell az élet. Fáj a fénye
S a napok bús pergése és
Nem kell a napsugár s az alkony,
Az öröm és a szenvedés.

Vágyódások, haragok, álmok,
A vér tüze, eszményeim:
Elhagylak, Ă©let, odahagylak.
Halálba kergetett a kín.

Nekem a nyári pompa gyász csak.
Lomb és madár a táj felett.
Fakón megy el a méla kertben
a lomha Ĺ‘ra s esteleg.

Folyton elvágyom, útra egyre.
Sorsom kopár és régen ez...
Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,
Elsenyvedek, a végem ez.

Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény...
Kietlen és sivár a lelkem
És meg akarok halni én.

Este van, bocsánat éjjel és az álom megint elkerül. Ilyenkor érzem a legjobban magam a nap 24 órájából. Kár hogy van másnap és én másnaposan nem tudok mit kezdeni magammal, pedig holnap kell, mert megyek a doktornőmhöz és az ébresztő kora hajnali időpont.

„- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na Ă©s a szerelem?
- A szerelem szĂ­ne a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett..."

Teszem a dolgomat, amiről azt hiszem, hogy a dolgom. Úgy ülök napi sok órát a gép előtt, mintha lenne értelem. Teszem a dolgom, apránként építem a kis oldalaimat, próbálok "ügyes lenni" és újdonságokat elővarázsolni a szegényes készlettáramból, hogy talán ezzel, most sikerül "ide csábítani" az embereket.