Este van, bocsánat éjjel és az álom megint elkerül. Ilyenkor érzem a legjobban magam a nap 24 órájából. Kár hogy van másnap és én másnaposan nem tudok mit kezdeni magammal, pedig holnap kell, mert megyek a doktornőmhöz és az ébresztő kora hajnali időpont.

Ilyen szélesen kitárt bevezető után már csak a tartalmat és egy rövidke befejezést kell rittyenteni, amikor is azt mondhatjuk, elkészült a post azaz bejegyzés, vagy valami ilyesmi.

Tárgyaljunk hát arról, hogy péntek óta itthon van én velem az édesanyám. Mára már kialakult egy kis ritmus az életünkben és egész szépen megvagyunk. Ő a rosszcsont gyerek, akire oda kell figyelni, de nagyon, én pedig a szigorú szülő, aki mindig odafigyel, de nagyon. Az álarc a nehéz, amit reggeltől lámpaoltásig viselnem kell, hogy ne lássa az arcomon a sajnálatot? szánalmat? amikor a bénán maradt kezére nézek; hogy ne kapjak utána rémülten és bepánikolva minden kisebb remegő mozdulatnál. Nehéz az álarc, de viselem, ameddig csak kell! legyen velem, már nem is olyan nagy baj hogy nem vagyok egyedül, hogy a kutyákon és rajtam kívül más is szívja a lakásban a levegőt, ami állandóan enyhe ételszagot áraszt, mert a nagyon-utálom-amerikai-konyha típusú lakásban élek, elszívom meg nincsen, mert még dohányoztam és jól elszívtam az árát.

Most egy kis lélegzetvételnyi szünet következik, mert elfelejtettem, miközben írtam, hogy még miről is akartam locsogni.

Elmondom, hogy nagyon szégyellem magam, mert a pénteki hazajövetelünkben segítséget kaptunk és én akkora bunkó vagyok, hogy azóta nem telefonáltam, hogy megköszönjem. De tudom, hogy Ő olvassa a blogomat és tudni fogja, hogy miről is van szó és megérti, hogy nekem a telefonálás legalább olyan nehéz, mint élőben beszélni face to face valakivel. (Megvillant a hatalmas angol tudásom;) ) Mert az én világom zárt és kész. Az én területemre nem léphet más csak akit engedek, de általában nem engedek senkit, mert félek, mert féltem (a területemet), mint aki a frissen nyírt gyepre nem engedi játszani a gyerekeket, mert tönkre teszik, vagy az aki takarítás után elvárja, hogy senki ne használjon semmit, mert akkor minden szép tiszta marad. Ilyen az én terület-védő-mechanizmusom is. Ne jöjjön és ne lásson senki. Teljesen jó, ha egy nap nem hagyja el több szó a számat, mint amennyit a kutyáimhoz beszélek. Teljesen elfogadható számomra, hogy a napok nem nappalok és éjszakák hanem éjszakák és nappalok, mert így logikus, ha a szerint állítjuk össze a ritmusát, hogy mikor érezzük fitten magunkat.

Fittségemben zárszót mondok. Megírok még egy könyvismertetőt (hogy minek és kinek azt senki ne kérdezze, mert az anyukám is ezt tette és nem tudtam válaszolni, csak álltam lehajtott fejjel, felhúztam a vállam, és azt mondtam, csak úgy, az internetre. Édesanyámnak ez a varázsszó: internet és úgy gondolja (a jóságos, kicsi szívével), hogy a lánya most valami nagyon nagy dolgot visz véghez az egész világ előtt és fogalma sincs arról, hogy amikkel foglalkozom rajtam kívül nem érdekel senkit. És most őszintén mondja meg valaki kinek okozok kárt azzal, hogy meghagyom őt ebben a hitben!?! (Rájöttem, hogy amennyiben még sok Saramago könyvet olvasok a központozás hiányát úgy fogom a mindennapjaimban pótolni, hogy több soros mondatokban próbálom kifejezni magam. Ami egyébként senkit nem zavar, mert mondhatnám, hogy a látogatottságom az origo környékén stagnál és a felfelé ívelő sinus görbét nem tudom megrajzolni a látogatottságom alapján. Naná hogy itt a pont.