A betegségem első éve orvos és kórházak közötti ingázással telt. Senki nem tudott velem mit kezdeni, mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy mi a bajom. Amikor a CT vizsgálat eredménye negatív lett (vagyis agydaganat kizárva), azt mondta vizsgáló orvos: az egyik szeme sír, a másik nevet. Nagyon értelmesen nézhettem rá, mert azonnal magyarázkodásba kezdett: ha most ez a lelet kimutatná, hogy hol a baj, csak egy műtét és gyógyulás, de így! ?  Kérdezősködtem, hogy ki tud egy jó és megfizethető pszichiátert, mert azért ez így még sincs rendben. Találtam egyet, ő itt az írásban az Áter. A vele tartó kapcsolatom emléke ez a töredék a naplómból.

Ma nagyon kétségbeestem. A körzeti orvosomnál voltam a táppénzes papírom miatt. Felhívta a figyelmemet hogy pár hét múlva, hivatalból meg kell indítania a leszázalékolási eljárást. Olyan sírógörcs jött rám, hogy azt hittem, ott fulladok meg! 40 évesen rokkant-nyugdíjas leszek? Na, nem! Az nem lehet!

Most már hatnia kell annak az átkozott antidepresszánsnak és nyugtatónak! A terápia is biztosan használni fog! Használnia KELL!!!

Három hónapig jártam az áteremhez, heti rendszerességgel.

Az első hónap jó volt. Szinte vártam, hogy mehessek. Ez az időszak arról szólt hogy megpróbáltam bemutatni önmagam; eljutottunk a gyerekkoromig; szóval felszínre került egy csomó elfojtott érzelem és kudarc.

Nagyon készülök minden alkalomra (még betegen sem bújhatok ki a bőrömből). Jegyzeteket készítek az érzéseimről, önmagamról, a gondolataimról; szakkönyveket vásároltam a dinamikus-, és a kognitív terápiáról, hogy a lehető legjobban együtt tudjak dolgozni a pszichiáteremmel.

Csalódnom kellett. Vagy nem kellett, de én csalódtam. Semmit nem tett hozzá a kimondott gondolataimhoz, nem terelgetett, nem kérdezett, nem erősített vagy cáfolt meg semmiben. Eltelt egy hónap és a találkozásaink rutinná váltak. Összesen annyi az egésznek az eredménye, hogy vizsgálgattam a lelkem minden kezelés után és a könyvek segítségével megpróbáltam valami kiindulópontot összehozni a személyiségemről, a gyenge és erős pontjaimról.

Elfogadta, az önmagam által felállított személyiség-diagnózisomat. Azaz

Ennyi. Áter részéről, no comment, csak két kiegészítés hangzott el:

– nem vagyok elég önérvényesítő;

– nem tudok nemet mondani;

Ez így igaz. De mit kezdjek ezzel? Mit kell csinálnom, hogy ne így gondolkodjak önmagamról és a világról; hogyan tudom 40 évesen átformálni az egész személyiségemet? Hiszen mindezek az én alapköveim. Mindenem, az értékem és értéktelenségem, a fájdalmam és örömöm erre épült. Meg kell semmisülnöm ahhoz, hogy élhessek?

*

A következő két hónap nyomorúságosan telt. Félve mentem minden terápiára és több alkalommal végigsírtam szinte az egészet. Egyetlen biztató szó nem hagyta el az áterem száját, úgy éreztem minden alkalommal, mintha földbe döngölnének („Nem is akarok meggyógyulni, mert jól esik ha sajnálnak!” – hangzott el a szájából.).

Köszi szépen. Ezért kár idejárnom. Nem mondtam ki. Dehogy mondtam. Annál sokkal gyávább vagyok! És hol marad a neveltetés? Tisztelettel, de kínkeservesen, sírásba fojtva hallgattam az ilyen megnyilvánulásait. Nem tudtam mást tenni, mert fogalmam sem volt, hogy hova lehet még menni és a gyógyulást keresni. Különben is én választottam, nem adhatom fel, mert akkor neki lesz igaza!

*

Üres, instabil, hullámzó napok és hetek követik egymást. A gyógyszereim mennyisége csak növekszik, nem hiszem, hogy egy drogos több gyógyszert szedne egy nap alatt, mint én. Hova fog ez vezetni? Hol marad a segítő tanácsadás, a támogató erő?

*

Ma letelt az előre megbeszélt terápiás időtartam. Elfogyott a pénzem. Azt mondta az áterem hogy alkalmatlan vagyok a kezelésre, ezért elég, ha havonta egyszer megyek és a gyógyszereket megbeszéljük. Örülök, hogy vége, de egyben kétségbe is estem! Ennyi? Ez volt a terápia? Rosszabb, mint amikor még nem jártam! Most már legalább nyíltan is gyűlölöm magam! Saját kudarcomként élem meg az „alkalmatlanságomat”. Megszületett bennem a tömör összegzés: itt is megbuktam!

*

Már nem is nézem a naptárt. Teljesen mindegy, hogy milyen nap van, mert az egyik ugyanolyan mint a másik. Csak süllyedek a véget nem érő mélységbe, az alvászavarom már olyan szintű, hogy napi 2-3 órás alvással lézengek. Semmire nem vagyok képes; 6 kilót fogytam és gyűlölöm a reggelt, mert már megint felébredtem!

(2007)