Hajnali 2 óta ülök a gép előtt és próbálom mindenfélével elterelni a figyelmemet, hogy ne gondoljak a mai napra. Az alvás nem megy, a gyomrom görcsben áll és mindenféle kellemes tünetek igazolják, hogy iszonyatosan félek a mai naptól. Hogy mi vár rám azt - babonából és félelemből, hogy illetéktelenek is elolvashatják [paranoia?] -, most nem írom le, talán majd utána, de ez sok mindentől függ.

Rettenetes hét vár rám! Minden további részlet nélkül, kérek minden erre járót, hogy szorítson értem!

Köszönöm.

Csak egyetlen hét maradt ki, hogy nem voltam a kórházban az én jóságos "áteremnél", de már hónapoknak tűnik.

Tegnap levélváltásba kerültem az én jóságos könyvelőmmel. Jóságos, mert tudja, hogy a Bt., amit 5 éve létrehoztam 4 éve egyetlen forintot sem termelt, bár reménykedtem, hogy találok valami itthon végezhető munkát és nem akartam, hogy az legyen az elutasítás oka, hogy nem vagyok számlaképes.

A temetés előkészületeinél, majd a "hagyaték" felszámolásánál megfogalmazódott bennem egy fontos elhatározás! Amint rend lesz körülöttem írok egy végrendeletet, mert sokkal egyszerűbbé teszi a döntést bizonyos kérdésekben a lányom számára.

Most is van számtalan apróság, amiről nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Hogy kellett volna?!

Ezt megelőzöm. Bár tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit csinálnak velem, ha már nem leszek. De talán egyetlen dolgot nagyon szeretnék, az édesanyám mellé kerülni. (Oda viszont minél hamarabb!)

Több mint két év elteltével megtartották az első bírósági büntető tárgyalást abban az ügyben, amelyben azt tárgyalták, amikor Édesanyámat elütötte egy autó. Azt a balesetet, ami a 75 éves életvidám és "virgonc" idős hölgyből egy félős, összeroppant idős asszonyt teremtett. Azóta kórházból ki, kórházba be. Nem volt megállás!

... szoktak jelentkezni azok, akik hosszú ideig nem hallatnak magukról. Nálam sincs másként, csak a körülményeimet nem nevezném megfelelő életkörülményeknek.

Elkezdem  (három éven belül) a negyedik költözésem előkészületeit. Több esélyem nincs a spórolásra és az anyagi "életben maradásra". Szép lassan elfogynak a lehetőségek...

Nagyon nehezen szánom rá magam az írásra. Tulajdonképpen mindenre nehezen szánom rá magam. Gubbasztok a sarokban és "diavetítőzök" a fejemben, emlékeket nézegetek, párbeszédeket idézek fel és nem tudom elhinni, hogy mindez már csak múlt soha többé nem lesz része a jelennek.

Holnap temetés...

Könnyárban úszom

a mĂşltamat siratom.

Anyám, jövök már!

"Ha egyedülállóval találkozunk, mindegy, mit mond, de biztos, hogy nem azért van egyedül, mert élvezi a magányt, hanem mert már megpróbált beilleszkedni a világba, de az emberek újra meg újra kiábrándítják."

"Az apám szemében ha valaki nem volt tökéletes, akkor egyszerűen egy senki volt."

(Picoult: A nővérem húga)

Nem megy nekem ez a gyökértelenség, sehova sem tartozás. Édes kincsem, drága jóságos Édesanyám, miért hagytál itt? Hogy engedhetlek a hideg földbe eltemetni? Ki vigyáz Rád? Ki ápolja a kis törékeny testedet? Kivel fogok beszélgetni és kiölel magához reggel, amikor felébred?

Jaj, kérlek gyere vissza hozzám, kérlek, könyörgök GYERE! NE HAGYJ EL!!!!

Fájdalom marja lelkemet,

elvesztettem kincsemet

nincs ki pĂłtolja.

Azt hittem már tudom, hogy mit jelent az igazi fájdalom, a lélek teljes kiégettsége és üressége. Tévedtem. Amit most érzek, az semmivel nem hasonlítható össze.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
Ă©s itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd - részlet)

Édesanya 77 éves. Két rettenetes év áll mögötte, ami felér akár hússzal is.

Nem írtam korábban, mert pénteken nem volt rá idő napközben - este pedig megint a mentők vitték el.

Tegnap tudtam beszélni a kezelő főorvosával (aki nagyon korrekt és emberi). A hír, amit közölhetett velem, korrekt, de nem emberi:

- az állapota válságos,

- minden nap annyit vagyunk bent nála, ameddig akarunk

- semmi biztatĂłt nem tud mondani ...

Nincs most több közölni valóm a világgal! A világ legjobban szeretett emberének az életéért esdeklem mindenkihez, mindenhez, bárkihez!

Tetszik vagy sem, meg kell állapítanom, hogy a hét év gyógyszeres kezelés és a csatlakozó eljárások nem tettek túl jót az emlékező tehetségemnek, a szellemi teljesítményemnek.

A könyv világa kell, hogy ne gondoljak arra a kínra, ami bennem forr! Arra a vágyra, hogy fájdalmat okozzak (egy kis vér, egy kis vágás) magamnak, ami jobban fáj, mint az ott belül... az a valami... Mert minden fizikai fájdalom jobb a lelkinél! Ez holt biztos!

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Nem sokára vissza a kalodába...

(Édesanyám gondozását kell még megoldanom.)

Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak, Hogy míg önök itt ölébe csücsültek Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak, S mulatnak, Azalatt meghalt az öreg Náthán, Akinek bánat-batyu volt a hátán, Meghalt a könnyet mázoló, Vesékbe gázoló, Rossz portékákkal házaló Ó esztendő, S most új, vígabb élet kezdendő!

(Tóth Árpád)

Feltehetően ez a nap is olyan lesz mint a többi, se több se kevesebb. Az ünnepek már régen nem jelentenek semmit számomra, hiszen az életemből eltűnt  a boldogság, a várakozás, így az ünnep is. Az év utolsó napja általában a nagy számadások és tervezgetések, fogadalmak ideje. Miként működik ez nálam?

Az egész 24-én kezdődött, amikor délelőtt valami bekattant; magam előtt láttam a délutáni közös estebédet, amikor az álarcot jó erősen fel kell csatolni, hogy senki ne láthasson mögé. Semmi másra nem lett volna szükségem, mint jó alaposan kisírni magam, de nem ment. Egyetlen megkönnyebbülést hozó könnycsepp sem gördült végig az arcomon... utána arra emlékszem, hogy felöltöztem, magamhoz vettem a táskám és elindultam.

Próbálom bepótolni azon közösségi oldalak olvasását, amelyek az elmúlt időszakban kimaradtak. Sziporkázó gondolatok, okos megjegyzések, öröm olvasni!

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy görcsösen ülök a klaviatúra felett és sokadszorra törlöm a készülő hozzászólásomat. Már ezen a szinten is félek a megnyilvánulásoktól. Visszahúzódom, mint egy rémült kisegér és minden gondolatomnál azt érzem, hogy lapos és silány, nem mond semmit - egyszerűen olyan mint én.

Maradok az olvasásnál és a gondolataimat megtartom magamnak.

Ünnepekre eljöhettem haza. Sivár a lelkem és kiégett az agyam, mintha nem is léteznék, csak úgy "lennék".  Mégis muszáj volt menni, mert a halálvágyam már megint az egekbe szökött, az önkontroll pedig a béka segge alatt "honolt".

Sokat olvastam és aludtam. Ezt kellene tenni itthon is, de nem lehet, mert piros betűs ünnepek jönnek az elvárásokkal együtt... Ez a legnehezebb ünnep. Semmi mást nem akarok csak túlélni!

Túlélni, de minek, amikor minden porcikámmal arra vágyom, hogy vége legyen már!

Vannak kételyeim a megvalósíthatósággal kapcsolatban (most persze magamból indultam ki), de nagyon-nagyon tetszik az ötlet: december 20-án, vasárnap lesz az első “Ne tégy mást, csak olvass!” nap szerte a világon. Az ötletgazda, Amanda először a Facebook-on fogalmazta meg vágyát, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy napja, amikor semmi más dolga nincs, csak hogy olvasson. Aztán mivel az elképzelés nagy sikert aratott (mert persze ki ne álmodozna ilyesmiről?), elkezdődött a szervezés, kiválasztották a karácsony előtti utolsó vasárnapot, és az ötlet saját blogot is kapott.