Csak egyetlen hét maradt ki, hogy nem voltam a kórházban az én jóságos "áteremnél", de már hónapoknak tűnik. Nem lustaságból vagy gyengeségből nem mentem, hanem egyszerűen a jól megérdemelt rövidke szabadságát tölti. Így kimaradt a 6 éve kialakult heti ritmusomból a kórház-járat és már érzem a hiányát. Pedig sokszor nagyon kevés időnk jut a beszélgetésre, inkább csak beszámolót tartok és ilyenkor vagy terelget egy másik gondolatvilág felé, vagy megdicsér és megerősít abban, amit gondolok. Olyan Ő nekem, mintha az életem szerves része lenne. Tudom, hogy bármikor felhívhatom, minden fontos problémámmal megkereshetem és ami a legfontosabb, hogy soha, egyetlen egyszer sem éreztem fásultságot, érdektelenséget a megnyilvánulásaiban.

Amikor (általában szerdánként) felkeresem fél órám van, hogy erőt gyűjtsek a következő hét napra. És ezt az erőt mindig megkapom Tőle. Mosolya olyan számomra mint a napsugár, arra int, hogy nem adhatom fel, hiszen számít rám és az erőmre. Egyszer (egy könnyelmű pillanatomban) megígértem neki, hogy ameddig az Édesanyám él egyetlen gondolatom sem lesz, ami az önkéntes örök visszavonulást és elmúlást segítené. Most, hogy a szavam nem köt már újabb ígéretet "csikart ki belőlem" akaratlanul, amikor a kiskutyáimról kezdett beszélni, arról, hogy ők most az én gyerekeim, nem élnék túl, ha a falkavezér-gazdival valami történne. Persze Ő az, akinek nem tudok (vagy csak nagyon nehezen) nemet mondani, így ismét ígértem. A szavamat pedig megtartom. De elég furcsa így élni, hogy az életem végpontját ahhoz kell illesztenem, hogy mindenkit eltemettem-e már, aki fontos nekem.

Aki ismer az tudja, hogy van egy lányom és most borzadva gondolhatja rólam, hogy milyen anya az ilyen, aki a saját gyerekére nem gondol és ilyen esetben az őt számításon kívül hagyja! Tévedés! Nem így van!

Azt elismerem, hogy nem vagyok jó anya. Nem vagyok az az igazi vérből, zsigerből "működő". Imádom a lányom, mindennél fontosabb számomra, de a mi közös életünk nem úgy alakult, mint egy átlagos anya-lánya kapcsolat. (erről, majd talán később, talán soha, mert Őt nem szeretném az engedélye nélkül "kibeszélni").

Pontosan azért szeretnék minél előbb eltűnni az életéből, mert nagyon szeretem és mert tudom, hogy az életem elmúlt hét éve csak kísértetjárás a számára. Nem tudom, hogy szégyell-e, de hogy a terhére vagyok abban biztos vagyok. Na, nem kell valami fene nagy dologra gondolni. Egyszerűen tudom, érzem, hogy sokkal, de sokkal könnyebb lenne (a halált követő elengedés rítusa után), ha csak egy urnában lennék, amit időnként ha kedve tartja, akkor meglátogat. Tudom ezt annak ellenére, hogy azt is tudom, hogy szeret. De Ő egy nagy dolgokra hivatott értelmes és a siker küszöbén álló ember(ke). Amit elért azt mind mind magának köszönheti. Én úgy érzem magam, mint egy gonosz fekete árnyék, amely csak gátat szab a boldogságának, aki szégyent hoz rá, hiszen egy flepnis anyja van. (Ezt a kifejezést először egy munkakeresés során vágták a fejemhez.)

Egy szónak is száz a vége. Ki kell tartanom addig,a meddig a kutyukáim ( két kis háromkilós szeretet-gombóc) élnek és szükségük van rám. Egyetlen felmentést kérek - ezt szerdán a doktornőmnek is meg kell mondanom, el ne felejtsem! - , ha anyagilag már nem tudok gondoskodni magamról, ha csak egyetlen forint erejéig is rá leszek utalva bárkire (de leginkább a lányomra), akkor NINCS semmi ami visszatartson, hogy beszéljek a "halál kocsisával" és elvállaljam a következő év munkáját.