Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná.

Az 1964-ben kiadott Herzog című regény saját korában hatalmas sikert aratott. Moses Herzog, a főszereplő, bölcsész professzor, aki az élettől nagyon messze van, a valóságtól menekülő (eszképista) hős, komplikált gondolkodású ember. A regény tulajdonképpen a túlélésének a krónikája, ahogy megpróbálja feldolgozni felesége hűtlenségét és a kislányától való elszakadást.

Hosszú hónapok óta az egyetlen virtuális tér, ahol jól érzem magam (bár kezd egy kicsit "mássá válni" az utóbbi időben) a moly.hu weboldal, ahol az embereket a könyv szeretete köti össze. Annak ellenére, hogy nagyon sokat olvasom, viszonylag a háttérbe húzódva létezem csak a tagságban, mert nem merek megnyílni, ismeretleneknek írni, írásokat véleményezni.

Pecora vagyok. Fekete bőrű, barna szemű, gyapjas hajú csúnyácska kislány. Ohioban élek, sok fehér között, de azért nekem is vannak barátaim, főként Frieda és Claudia. Életem nem irigyelné senki, ahogy én sem foglalkozom másokéval, nem vágyom elérhetetlen magasságokba. A hazugság, irigység és a faji diszkrimináció telepedett a mi szűk kis életterünkre. De engem már ez sem érdekel, a magányt is elviselem, azt az érzést, hogy nincs, aki szeressen, egyetlen dolgot szeretnék mindennél jobban a világon: nagyon kék szemeket. Olyan szépet, amilyen a sárga hajú, fehér bőrű kislányoknak van. Hogy elérem-e nem mondom el. Olvasd végig a történetem, közben megismerheted a környezetem, a nehézségeimet és azt az életet, amiből kiveszett a szeretet. Megismersz sok embert, sok életet és talán megérted, hogy miért is szeretnék olyan nagyon nagonkéknagyonkék nagyonkék szemeket.

Annyi értékes értékelés született már a könyvről, hogy nehéz újat írni. Ameddig olvastam ott voltam, nem lehetett a szereplőkön kívül helyezkedni és külső megfigyelőként csendben olvasni. Hús-vér emberek, kiállhatatlan és kedves tulajdonságokkal.

folytatás....

Patrick Süskind Sommer úr története egy mese felnőtteknek:

Minden felnőtt megőrizhetne valamennyit a gyermeki tisztaságából, őszinteségéből. Az időt pedig meg kell becsülni, mert megállás nélkül rohan, csak rohan.

“… a legbiztosabb határvonal az emberek között nem az ostobák és az okosak között húzódik, hanem az okosak ls a még okosabban között, az ostobákkal azt teszünk, amit akarunk, az okosakat úgy szereljük le, hogy a szolgálatunkba állítjuk, a túlságosan okosak viszont, még ha velünk vannak is, végtelenül veszélyesek, bár erről nem tehetnek, és a legkülönösebb az, hogy minden cselekedetükkel arra figyelmeztetnek bennünket, hogy legyünk óvatosak velük,…” (217)

Fülszöveg:

Saramago Vakság című regényének helyszínén, az egykori „fehér vakság” országában vagyunk ismét, négy évvel a szörnyű események után, amelyekről ma már senki sem beszél; a közmegegyezés szerint úgy tekintenek arra az időszakra, mintha meg sem történt volna.

Fülszöveg:

Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka című első regénye hatalmas nemzetközi sikert aratott. Művei több mint negyven nyelven jelennek meg, páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényeivel olvasók millióit hódította meg világszerte. Lenyűgöző új regénye valóságos labirintus, tele titkokkal, szenvedéllyel, és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel. „Egy regény tele ragyogással és rejtélyes útvesztőkkel. Fantasztikus olvasmány.” – Stephen King
Ennyi olvasható a könyv hátlapján. Az író számomra teljesen ismeretlen volt, az ismertető azonban kiváncsivá tett.

Az egyik legnagyobb kedvencem Saramago, így nagyon megörültem, amikor a könyvtárban (sajnos már nincs pénzem könyveket venni, át kellett szoknom a könyvtárra) megtaláltam a Kicsi emlékek című könyvet.

2008. január 18-án érte az a baleset az Édesanyámat, ami elindította a lejtőn. Zöld lámpánál, zebrán ütötte el egy furgonos, aki természetesen nem ismeri el a hibáját. Tegnap (!) volt a második tárgyalás, amire azért került sor, mert igazságügyi orvosszakértővel véleményeztették azokat a kórházi iratokat, amelyeket bevittem és átadtam.

Virginia Wolf munkásságán belül mindenképpen "kilóg" a sorból  Az évek című kötete, hiszen családregényről van szó. Három generáció életét mutatja be nagy vonalakban - kiemelve kizárólag azokat az éveket, amelyek az egyes szereplők szempontjából valamiért fontosnak tekinthetők.

Tegnap két órakor volt négy hónapja, hogy lezártam édesanyám szemeit. Elrohant az idő mégis csiga lassúsággal vánszorog, ha arra gondolok, hogy mennyire nem megy semmi.

Lassan semmi nem lesz ami a világhoz köt, ezért muszáj tennem ez ellen valamit.

A heti programom nagy részét a kórházi látogatások (most többes szám) teszi ki, illetve, amikor itthon vagyok akkor olvasok. Felelősséggel is tartozom természetesen a lányomért, aki már önálló és 26 éves, illetve a két hófehér gombóckámért, akik sajnos szintén öregszenek. Akiért eddig éltem, akihez a napjaimat igazítottam az a csoda elhagyott minket.

Ez volt az első könyv, amit Ferrante-től olvastam. Egy egyszerű, idilli képpel indít: kétgyermekes család, ahol az apa dolgozik az anya háztartásbeli, két gyermeküket közösen nevelik.

Könyvtárban voltam a múlt héten. A polcok között nézelődtem - ez az utolsó emlékem, majd az Uzsoki utcai kórház neurológiai osztályán tértem magamhoz. Semmire nem emlékeztem, hogy és miért vagyok ott ahol vagyok. Azután előkerült a doktornő és "megnyugtatott", hogy életem első Grand Mal epilepsziás rohamát éltem át. A CT-t megcsinálták azonnal, az EEG-re és az MRI-re várnom kell. Fel kell készülnöm arra, hogy bármikor újra előfordulhat. Mit csinálok az utcán egyedül? Eddig sem nagyon jártam el itthonról ezután még annyira sem merek.

Mi jön még?

Az elmúlt hetekben nem volt erőm és kedvem sem írni. Ennek többek között az is az oka volt, hogy nem történt velem semmi említésre méltó dolog.

Tegnap este volt a Föld órája, aminek a lényege, hogy az egész világon egy óra időtartamra (1/2 9- 1/2 10 között), ahol lehet és akik csatlakoznak, lekapcsolják a villanyt klímavédelem gyanánt.

Lassan egy hónapja, hogy el kellett költöznöm, de egyelőre csak lakást cseréltem, az otthonomat nem találom. Édesanyám otthonát kell(ene) felszámolnom és a helyébe költöznöm. Nem tudom csinált-e már ilyet valaki, de nekem nagyon nehezen megy. Valakinek a helyébe lépni - kimondatlanul is - óriási felelősség!

A halál egy megfellebbezhetetlen, visszafordíthatatlan, végleges ítélet.

Ítélet, amelyet nem lehet sem elfogadni, sem belenyugodni - akkor hogyan lehet feldolgozni?

Életem egyik legszebb napja március 16-hoz kötődik, ekkor született meg az én szépséges és okos kicsi lányom. Reggel telefonon keresztül köszöntöttem, a további program még képlékeny volt.