Lassan egy hónapja, hogy el kellett költöznöm, de egyelőre csak lakást cseréltem, az otthonomat nem találom. Édesanyám otthonát kell(ene) felszámolnom és a helyébe költöznöm. Nem tudom csinált-e már ilyet valaki, de nekem nagyon nehezen megy. Valakinek a helyébe lépni - kimondatlanul is - óriási felelősség!
A tárgyak és az emlékek összenyomnak, egyszerűen nem tudok megválni tőlük, ha arra gondolok, hogy ezt vagy azt az édesanyám a kezében tartotta, őrzi még az illatát vagy a keze nyomát. A sokadik selejtezésnek állok neki ma is és reménykedem, hogy lassan elférünk egymás mellett, nem kell több tárgyat a szemétbe száműznöm. Ha arra gondolok, hogy illetéktelen kezekbe kerülnek bizonyos dolgok, a hideg ráz. Sajnos itt a panelek között nem tudom megtenni, hogy elégessem azt, ami már a múlté és nem akarom, hogy mások keze beszennyezze.
A válogatás során az emlĂ©kek kifogyhatatlan tárháza nyĂlik meg elĹ‘ttem. Gyerekkorom kĂ©pei peregnek le Ăşjra Ă©s Ăşjra, szĂ©p Ă©s fájĂł emlĂ©kek, amelyek egyĂĽttesen tettek azzá, ami ma vagyok. Szentimentális liba vagyok, de vállalom!
Sohasem leszek Ăgy kĂ©szen Ă©s soha nem lesz rend a lakásban, ha Ăgy folytatom. De folytatom, mert muszáj!