Lassan egy hónapja, hogy el kellett költöznöm, de egyelőre csak lakást cseréltem, az otthonomat nem találom. Édesanyám otthonát kell(ene) felszámolnom és a helyébe költöznöm. Nem tudom csinált-e már ilyet valaki, de nekem nagyon nehezen megy. Valakinek a helyébe lépni - kimondatlanul is - óriási felelősség!

A tárgyak és az emlékek összenyomnak, egyszerűen nem tudok megválni tőlük, ha arra gondolok, hogy ezt vagy azt az édesanyám a kezében tartotta, őrzi még az illatát vagy a keze nyomát. A sokadik selejtezésnek állok neki ma is és reménykedem, hogy lassan elférünk egymás mellett, nem kell több tárgyat a szemétbe száműznöm. Ha arra gondolok, hogy illetéktelen kezekbe kerülnek bizonyos dolgok, a hideg ráz. Sajnos itt a panelek között nem tudom megtenni, hogy elégessem azt, ami már a múlté és nem akarom, hogy mások keze beszennyezze.

A válogatás során az emlékek kifogyhatatlan tárháza nyílik meg előttem. Gyerekkorom képei peregnek le újra és újra, szép és fájó emlékek, amelyek együttesen tettek azzá, ami ma vagyok. Szentimentális liba vagyok, de vállalom!

Sohasem leszek így készen és soha nem lesz rend a lakásban, ha így folytatom. De folytatom, mert muszáj!