Az elmúlt hetekben nem volt erőm és kedvem sem írni. Ennek többek között az is az oka volt, hogy nem történt velem semmi említésre méltó dolog.

Nem túl változatos az élet, ha az ember programja csak a kórházi kötelező megjelenésekből áll, ehhez kell mindent igazítania. Amikor nem kell mennem, szinte nem is létezem, csak a könyvek világában oldódok fel, mint valami eszencia. Megszűnik körülöttem a külvilág, nem érdekel az evés és hasonló földi hívságok, hanem csak az a világ létezik, amit a könyv megjelenít számomra. A valóság számomra a vegetáció - a könyv az élet. Ameddig olvasok nem gondolok a magányomra, a betegségemre, teljes értékű embernek érzem magam. Azonosulok egy-egy szereplővel és jól érzem magam, amikor a történet során valami kellemes dologban lehet részem.

Ez nagyon jó addig ameddig olvasok, de nagyon rossz, amikor szembesülnöm kell a valósággal, amikor leteszem a könyvet és én újra én leszek.  Az énemet nehezen vagy éppen sehogy sem tudom elfogadni, szeretni, ezért örök harcban állok magammal. Pedig a gyógyulásom (ha van ilyen) felé az első lépést az jelentené, ha önmagamat végre megtanulnám elfogadni. Ennél nehezebbet jelenleg nem tudok elképzelni.