“Különös egy kép, s különösek a rabok is,

Éppen olyanok, mint mi.” (Platón: Az állam, VII. könyv)

José Saramago A barlang című regénye metaforák és filozófiai párhuzamok tárháza, szorosan kapcsolódik a Vakság és a Minden egyes név című regényekhez. Egyesek szerint akaratlanul is egy trilógiát alkotnak a művek, amelyben a századforduló állapotára, a globalizáció és a merkantilizmus következményeire akarja Saramago felhívni a figyelmet.A címben olvasható barlang kétszeres utalást is tartalmaz. Egyrészt a platóni barlang-hasonlathoz kapcsolódik, amely szerint a valóság számunkra megismerhetetlen, mert csak egy ablaktalan barlangban ülünk, amelyben az égő tűz segítségével látható árnyékokat látjuk. A valóság  (mint idea) megismerhetetlen az emberek számára. (Vö. Vakság)

Másrészt a Saramago-regényben a Központ ablaktalan, mindent beszippantó monstrumát jelképezi, ami nem más mint napjaink plázáinak, üzletközpontjainak hasonmása. (“Napjainkban az üzletközpontok töltik be a székesegyházak és egyetemek szerepét.”) Egyetlen “helyen” megtalálható minden, a születéstől a halálig, ki se kell mozdulni az épületből. (Ahogy a platoni barlangból is csak egy ember merészkedik ki és mesél a látottakról, úgy a Központból is csak egy ember menekül meg azáltal, hogy világgá megy, Cipriano Algo.) “Kihaló világban élünk. Az egyetlen biztonságos hely manapság a shopping, amelynek (ugye, milyen érdekes?) nincsen ablaka. Márpedig az ablaktalan hely nem más, mint a barlang.”

Cipriano alakja egy eltűnő világot képvisel: kézműves szakember, művész, aki agyagból teremt. Minden darabja egyedi. Nem véletlen, hogy a Központ hatalmas áruátvevő kapujában egyszer csak visszafordítják a termékeit, mert műanyagból olcsóbban, többet tudnak gyártani. Egyetlen szempont a haszon és a gyakorlatiasság. Cipriano nem adja olyan könnyen a családban öröklődő mesterséget és a segítő kezű lányának (Marta) ötletére haszontalan figurákat kezd gyártani a megélhetésük miatt. (“Napjaink merkantilista fanatizmusa az apátiából táplálkozik – mondja.”)

Cipriano egyediségét a mestersége adja. A Vakság szereplőihez képest pedig az biztosítja a nagy általánostól való eltérését, hogy neve van (eposzi jelzőkkel illetett személyek helyett), ahogy nevük lesz a Minden egyes névben is. Visszatérő motívum a Központ, ami itt egy lassan terjeszkedő, szinte burjánzó város, ami növekedésével megöl, elemészt mindent, ami a központon kívül található. (A Vakságban az elmegyógyintézet, ahol az első betegeket elhelyezik. A Minden névben, a hivatal, ahol a kartotékokat tárolják.) A szinte orwelli hangulatot árasztó Központ mindenek fölött áll, az itt dolgozó beosztottak mindegyike valakinek az alárendeltje, így a döntéseket csak továbbítják (nem maguk hozzák, nincs szabad akarat).

Saramago még egy fontos párhuzamot tár elénk a tudatlanság világát. Ahogy a Ciprianohoz hasonló, mesterséget tudó és űző emberek egyre kevesebben vannak, úgy a századforduló világában a tudás is egyre szűkebb réteg értéke lesz, a tömeg a tudatlanság, a sodródás, az értéktelenség világába veszik. Saramago úgy ábrázolja ezt a kétségbeejtő helyzetet, mint egy új középkort, ahol a tudás kevesek kiváltásága volt. (“Lidércnyomás a világ, pedig meglennének az eszközök, hogy ne az legyen.”)

A lezáró részben nyíltan feltárja a platoni párhuzamot és megfogalmazza az egyik legfontosabb tételt:
“Mert van-e annál felemelőbb érzés, mint amikor az ember teljesen szabad akaratából azt mondhatja, hogy “nem”?”

Stílusában megmarad az esszéista stílusnál, ahogy ő mondja: Nem azért írok könyveket, hogy történeteket mondjak el. Valószínűleg nem vagyok igazi regényíró, hanem esszéista, aki esszéket ír – szereplőkkel. Így lehet, azt hiszem: minden regényemben az élet egy meghatározott vetületével foglalkozom, olyasmiről elmélkedem, ami aggaszt. Azért találok ki történeteket, hogy aggodalmakat, kérdéseket fogalmazzak meg bennük…”