Elég hosszú ideje vártam a bejegyzéssel, reménykedve, hogy valami másról is írhatok a folytatásban, mert új hely, új remények.2 hét híján negyedik hónapja éli mindennapjait Édesanyám teljes kiszolgáltatottságban. A hely új, de a tapasztalatok a régiek. Sőt! Inkább csalódás, mert akikkel beszéltem korábban sokkal jobb véleménnyel voltak erről az intézményről. Mély önkritikát gyakorolva tettem fel a kérdést magamban: Bennünk van a hiba? Sokat várunk? Túl érzékenyek vagyunk? Nem nyugtatott meg a visszaigazolás - több beteg hozzátartozójával történt beszélgetés után - , hogy a hiba nem a mi készülékünkben van. Régi, visszatérő betegek és újak egyöntetűen azt állítják, hogy valami nagyon megváltozott, régen - ahogy mondják - nem ilyen volt.

Mitől változott, változhatott meg ennyire? Talán más köti le a figyelmüket és másmilyen lett az önértékelésük?

Nem tudom. A múlt héten azért volt három és fél órát még bekötve az üres infúzió - azaz nem volt egy nővér aki kihúzza, Édesanyám karjából és a tű helyét leragassza, mert sztrájkoltak. Igen sztrájkoltak, ezért a betegek háttérbe kerültek. Egyre erősebb öntudattal küzdenek a céljaikért - ami valahol érthető is, de össze kellene egyeztetni a hivatással, amit gyakorolnak, mert ugye ez nem lehet csak egy munka -, de az erősödő öntudat mellett eltörpül az ok, amiért ott vannak: az ápolás. De már azzal is megelégednének az ott fekvő betegek, ha ellátást kapnának. Mert mekkora a különbség: ápolás és ellátás között. (Ez nemcsak játék a szavakkal!)

Ámulva nézem, hogy azt, amit a főorvos asszony a napi vizit során változtatást, módosítást előír, az csak egy-két nap múlva jelenik meg a "gyakorlatban", mert elfelejtik megnézni a lázlapot a napi rutin mellett; hogy félig öntudatlan beteghez csak 4-5 óránként néz be valaki, hogy "lélegzik-e még".

Én fegyelmezetlen, öntörvényű személyek gyülekezetének látom az osztályon dolgozó személyzetet, egy szakmailag jó, de vezetőnek gyenge főorvos mellett. Ami a legszomorúbb az egészben, hogy mindez a betegek rovására kialakult tendencia.

Most nem tudom azt megtenni, mint az előző helynél, hogy korábban hazahozom és itthon ápolom, mert ha ismét rosszabbul lesz, már nem fog kijönni a körzeti orvos és nem ad beutalót, vagy ha mégis, akkor a kórházban, ahova tartozunk nem ússzuk meg kötekedő megjegyzések nélkül. Szóval tűrni kell.

És Édesanyám hihetetlenül erős lélekkel, de gyengülő hittel, hogy valaha is járni fog még az életben, leküzdi a mindennapok megaláztatásait, nagyokat nyelve tünteti el a szemében összegyűlt könnyeket. Erős fájdalmak között végzi mindennap kétszer a gyógytornász által összeállított gyakorlatsort (az egyetlen értékes ember az emeleten!) megmutatva önmagának és a külvilágnak, hogy még nem adta fel és igenis járni fog.

Részletesebb bemutatás szerintem nem szükséges az egészségügyről sem testközelben sem azon kívül. Újat, jobbat mondani, tapasztalni nem fogunk, szerintem. Ha mégis így lenne, azonnal rögzíteni fogom!

Csak beteg ne legyen az ember, csak kórházba ne kerüljön...!