Hosszú hónapok óta az egyetlen virtuális tér, ahol jól érzem magam (bár kezd egy kicsit "mássá válni" az utóbbi időben) a moly.hu weboldal, ahol az embereket a könyv szeretete köti össze. Annak ellenére, hogy nagyon sokat olvasom, viszonylag a háttérbe húzódva létezem csak a tagságban, mert nem merek megnyílni, ismeretleneknek írni, írásokat véleményezni.

A moly (mit olvasol éppen).hu tagjai rendszeres időközönként találkozókat szerveznek nemcsak Pesten, de még vidékre is elutaznak piknikelni és beszélgetni. Na, ez aztán igazán nagy falat lenne az én számomra, nincs az a gyógyszer mennyiség, amivel ezt bevállalnám. Van viszont egy nagyon aranyos "tag", nevezzük Harinak, aki az első perctől figyelmes és érdeklődő volt velem szemben, és akaratlan csigalétem ellenére próbálta a kapcsolatot felvenni és fenntartani velem. Mire észbe kaptam máris ígéretet tettem egy közös kávézásra, agy személyes találkozásra. Ahogy közeledett a nap, úgy szorult egyre kisebbre és kisebbre a gyomrom, a félelem uralkodott teljes mértékben rajtam és már azon gondolkodtam, hogyan lehetne kibújni a találkozó alól. Azután elszégyelltem magam, hogy ilyet már mégsem tehetek, pont egy olyan emberrel, aki az ismeretlenségben is a segítségemre próbál lenni.

Tegnap volt a nagy nap, megfelelő előkészületekkel el tudtam menni egészen a West End-ig, ahol egymásra találva beültünk egy nyugis kávézóba egy nagyot beszélgetni. Az első perctől az őszinteség érzése volt a meghatározó, ami nagyon, nagyon fontos (volt) számomra. Megismertem egy hozzám közeli korosztályú, nagyon kedves kiegyensúlyozott, értelmes (na most, hogy írjam lányt, hölgyet, asszonyt) személyt, könyvbarátot, akivel nagyon jót beszélgettünk, és aki mellett elszaladt az idő és észre sem vettem, hogy nem világít a homlokomon a felirat, hogy vigyázat depis! Nagyon örülök, hogy megismertem, nagyon büszke vagyok magamra, hogy ezt a 5 órát különösebb gond nélkül végig tudtam csinálni és gazdagabb lettem egy tartalmas ismeretséggel!

Köszönöm szépen Neked Hari!