Az igazság pedig ez: nyomorultaknak kell lennünk, és azok is vagyunk. Arthur Schopenhauer

A mottóban szereplő „igazság” meglehetősen korszerűtlennek tűnik fel manapság. Egy dekadens kor szülötte, amikor az értelmiség „vevő volt” a világfájdalomra, és Schopenhauer olyan írásokkal lehetett emblematikus figurája a „zeitgeist”-nek (a romantikus német filozófia alkotta fogalom: korszellem, egy kor általános intellektuális, morális és kulturális közérzete ), mint Az élet semmiségéről és gyötrelméről című. Hol vagyunk már ettől?! A dekadencia hedonizmusba váltott át, nem felszámolva, meghaladva, inkább csak maszkírozva, álcázva az üresség alapélményét. Az életet szenvedésfolyamként felfogó schopenhauerizmust felváltotta a „Be happy!” és a „Keep smiling!” attitűd.

Mindenesetre, több jel mutat arra, hogy a „felhőtlen boldogságot” preferáló mai nyugati társadalmak polgárai egyre boldogtalanabbak. Pedig kinyilvánított vágyaik megvalósulni látszanak. Az anyagi javak egyre nagyobb bőségben állnak rendelkezésre. Ezek gyarapításában látta és látja életének értelmét – divatos kifejezéssel –, életének legfőbb projektumát civilizációnk embere. De paradox módon a materiális bőség mintha egyre nagyobb lelki kielégületlenséget termelne. A szomorúság, a kedvetlenség, a céltalanság, az értelmetlenség, az otthontalanság életérzése járványos méreteket öltött.

Egyelőre azonban a válasz erre a problémára nem a Nyugat modern folyamatainak újragondolása, a modern projektum újratervezése, hanem a reménytelenséget okozó konstelláció továbberőltetéseként: a szomorúság medikalizálása.

E megoldási kísérlet első mozzanata a verbális, nyelvi előkészítés.

„Amikor minden tĂşlságosan összetettĂ© válik, akkor megjelenik egy paranoid tĂ­pusĂş válaszhoz valĂł visszahátrálás, amelynek lĂ©nyege az összetettsĂ©g tagadása.”¹ A paranoid szemĂ©ly egyetlen Ăşgynevezett tĂ©ves eszmĂ©re vezeti vissza Ă©letĂ©nek minden problĂ©máját. És noha nĂ©melyek közĂĽlĂĽk elmeosztályhoz kötve töltik Ă©letĂĽk java rĂ©szĂ©t, mások azonban nagyon hatásos elmĂ©letekkel veszik rá embertársaikat bizonyos Ă©letmĂłdok követĂ©sĂ©re. A kĂ©sĹ‘ modern társadalom polgára kĂĽlönösen fogadĂłkĂ©sz az Ă©letproblĂ©mák leegyszerűsĂ­tĂ©sĂ©re, a gyors megoldásokra, a „quick fix-re”. A lelki fájdalom sokszĂ­nűsĂ©ge Ă­gy egyetlen Ă©rzĂ©sre, állapotra redukálĂłdik. Elhalványodnak, háttĂ©rbe szorulnak olyan „hangulatok”, mint a csalĂłdottság, a remĂ©nytelensĂ©g, a kedvtelensĂ©g, a bánat, a kĂ©tsĂ©gbeesĂ©s, Ă©s helyĂĽket mindent legyűrĹ‘ orvosi kĂ©pletkĂ©nt a depressziĂł veszi át. IllusztráciĂłnkban a Rolling Stones „Fesd feketĂ©re!” dala talán csak egy hangulati szĂ­nt jelenĂ­t meg „az Ă©let fekete” metaforával, a legmĂ©lyebb szomorĂşságot, ahol minden egyöntetűen sötĂ©ttĂ© válik. De mintha ez a szĂ­n onnan a mĂ©lybĹ‘l kiindulva tovaterjedne, Ă©s a társadalmi szĂ­ntĂ©ren a depressziĂł fogalmában magába olvasztaná az összes rossz hangulat árnyalatait. Ha nem örĂĽlĂĽnk, akkor „depik” vagyunk, a többi kifejezĂ©s csak szĂłcsĂ©plĂ©s, velĂĽk nem jutunk közelebb – vĂ©lik sokan – a megoldáshoz, rossz kedvĂĽnk felszámolásához. Mert megoldásnak lenni kell...