Arról, hogy mi minden történt az Édesanyámmal az elmúlt 2 év alatt a korábbi (féregrágta) blogomban részletesen írtam. Most nem tudom (akarom?) felidézni, éppen elég az utolsó hónapok történéseit felidézni. Mindenesetre egy biztos: aki úgy beszél és alkot véleményt az egészségügyről, hogy egy szerette sem érintett a kérdésben  (és mindössze a hétköznapi embernek "való" jár neki) - nos, azt hiszem jobb, ha csöndben marad, vagy inkább befogja a száját és körbenéz (szemellenző nélkül)!Az, hogy mely kórházakról és utókezelőkről van szó lényegében a tények szempontjából mindegy. Mivel több helyen is megfordultunk, merem állítani, hogy nem egyedi esetről, hanem tendenciáról van szó. Ami közös: fővárosi, kiemelt egészségügyi intézményekről van szó.

2009. június 26-án az Édesanyám stroke-ot kapott. Mentő, intenzív, majd neurológiai osztály. Nem egészen 3 hetet volt itt. Ezalatt az idő alatt sikerült egy járulékos balesetet (az elesés közben beütötte a kezét és mély seb keletkezett rajta), annyira elhanyagolni (intenzív), majd félrekezelni (sebészeti konzílium), hogy már azt fontolgatták, hogy az egyébként is lebénult fél oldalát még egy kicsit meg is csonkítják, de legjobb esetben is plasztikai műtétre lesz szükség. (Ezt a sebet a mai napig ápolom, és gyönyörűen rendbe hoztam - interneten keresztül készültem fel: mit, mivel és hogyan.)

Mondván, hogy nem tudnak már többet a kórházban segíteni, de a valamilyen szintű önellátáshoz rehabilitációra van szükség, 24 órával az indulás előtt közölték, hogy mikor és hova szállítják át az anyut.

Ez a rehabilitációs központnak nevezett valami, maga volt a szörnyűség! A pszichiátria pokláról, embertelenségéről cikkeznek és emelnek szót, de senki sem nézett még körül ezeken a helyeken? Senki nem látta, hogy a rehabilitációs (ami reményt sugall) részlegeket csak egy hajszál, egy lépcsőház választja el az elfekvőktől és azok hangulatától? Az egyébként is beteg, lelkileg és testileg meggyötört embereket egy olyan "halottasházba" viszik, ahol még élnek az emberek. A hangulat, a közeg, az ápolók fásultsága és az orvosok ridegsége (minden esetben tisztelet a kivételnek, mert szerencsére azért még akad fehér holló!) az elmúlást és a reménytelenséget sugallja. Az ellátáshoz szükséges tárgyi feltételeket a betegnek kell biztosítania. A több ezer forintos inkontinencia betéttől kezdve a seb ellátásához szükséges speciális gézek krémek és egyéb gyógyszerek

Az első felvonásnak én vetettem véget, mert már nem bírtam tovább nézni a mindennapi kínlódást és lelki megalázást - ezért bevásároltam minden lehetséges és szükséges segédeszközt, átpakoltam a lakást, hogy a tolószékkel mozogni tudjunk és saját felelősségemre hazahoztam. Nyertünk 2 hetet, amikor már mosoly is volt az arcán, azután jött a pokol egy fel nem ismert és kezeletlen betegség miatt, így majdnem a kezeim között halt meg.

Amikor elkezdődött az egészségügy reformjának nevezett tervezetlen, kaotikus"átszervezése" - az utca emberének arra hivatkoztak, hogy mindez azért van, hogy megszüntessék a paraszolvenciát és mindenki egyforma eséllyel jusson a megfelelő ellátáshoz. Ennél nagyobb hazugság ebben a témában nem sok (de azért) született! Ennyi üres és feneketlen zsebet én még életemben nem láttam, mint ebben az időben! Adtam, hogyne adtam volna, ilyenkor semmi sem drága, de semmit nem kaptunk érte! Ugyanolyan lelketlen és üres tekintettel néztek rá és vágták a grimaszokat, tették a megjegyzéseket, ha valamire szükség volt.