Most egy kicsit megrogytam.Teljesen véletlenül megtaláltam ma valakit az interneten, aki sokáig nagyon közel állt hozzám. A majd tíz évnek nem lett túl szép vége, mert kiderült, hogy ki tudja hány évig hazugságban éltem, minden amit mondott az HAZUGSÁG volt..

Persze, ilyen bárkivel megeshet, kell egy kis idő és megpróbálja az ember feldolgozni. Én is ezt teszem, próbálom folyamatosan feldolgozni - ehhez viszont arra lenne szükségem, hogy ne halljak felőle, ne halljam ne lássam.

Nem sokkal azelőtt, hogy beteg lettem újra feltűnt a színen és gondoltam lehet még akár barátság is belőle…

Közben lebetegedtem, egy évig a kórházak és orvosok között ingáztam, időnként meglátogatott.

Jött a közel hat hónapos kórházi időszak, ekkor már leszázalékolt rokkantnyugdíjas voltam. A hospitalizáció elkerülése végett hétvégekre eljöhettem haza. Nagyon boldog voltam, mert jött értem kocsival és hétfő reggel vissza is vitt. Minden nap meglátogatott a kórházban. Azt hittem mindez nekem szól. De ma már biztosan tudom, hogy nem: egy kis kaja és kávé a büfében, cigi, tankolás a kocsiba, néhány gyorsan-be-kell-fizetni-számla… Hány embert tartottam el?
Azt nem állítom, hogy tudom, mert neki már semmit nem hiszek el, de azt hiszem, csak addig lett “felmelegítve” a barátság, ameddig nem fogyott el a pénzem.

Miért rogytam meg ma? Volt egy nem kívánatos telefon, nem kívánatos hangnemben. Olyat kért, amit nem tudtam teljesíteni és most már azt is tudom, hogy mire kellett volna.

Szóval mi is vagyok én? Egy asztalfiókból előszedhető senki?
Hányszor fognak még arcomba röhögve hülyének nézni? Hányszor veszi még el a lehetőséget tőlem, hogy gyengüljön, elmúljon a fájdalom? Miért kell ezt tenni velem? Miért?

De amit végképp nem értek, miért kell hazudni egy kutyáról, ami rendszeresen nála van, hogy nem az övé, csak vigyáz rá!