Vasárnap este van. Nagyon feszült és ingerült vagyok. Még szerencse, hogy egész nap egyedül voltam. Dolgoztam, de kétóránként szüntet kellett tartanom, mert a fejem hátul iszonyatosan elkezdett zsibbadni. Mindig ez van, amikor megpróbálok valamire huzamosabb ideig koncentrálni. Így aztán nem csoda, hogy minden olyan mérhetetlenül lassan megy!

Állok az ablaknál. Sötétség borít be mindent, nem égnek az utcai lámpák. Csak az autók lámpái, mint felvillanó szikrák törik meg a mindent uraló feketeséget. Az emeleti ablakból még távolabbinak tűnik minden. Mintha a világ kettévált volna: a mozgó élet lent, az utcán és én a magam zárt sötétségében. Ők kitörhetnek, csak egy jelzőlámpa irányítja őket, én nem mozdulok. Nekem nem világít semmi. Kívülálló lettem teljesen! Nem tartozom ehhez a világhoz, de a saját világomat sem találom. Van még helyem valahol? Fojtogat a sírás, de nem tud kitörni. Ma még egy falatot sem tudtam enni.

Átcsúsztam a másik napba. Meddig álltam az ablaknál nem tudom. Mikor feküdtem le, nem tudom. Hajnali fények derengenek és én megint az ablaknál állok. Csak egy másik szobában, a kriptámban. Remegek egész testemben, a vizet amit meg akartam inni, magamra öntöttem. Elkeseredésemben földhöz vágtam a poharat. Se víz, se étel. Lehet hogy ez lesz az ÚT? A szomorúság teljes súlyával rám telepedett és mint egy rákos betegben a burjánzó rosszindulatú sejtek, úgy szaporodik bennem is az érzés, átjárja minden érző és létező részemet. Fáj a szomorúság. Fáj a magány. Fáj az élet. Hát miért nem érti meg senki, hogy mit érzek? A mai beszélgetésen nagyon sok minden előkerült megint a múltamból. Akkor, ott a Doktornőnél, olyan érzésem volt, mintha valami felszakadt volna bennem. Mint amikor egy gennyes fekély kifakad és ahhoz hogy gyógyulni tudjon, előbb meg kell tisztulnia a sok pusztító erőtől. Lehet, hogy egy ilyen tisztulás kezdődik el? Bár így lenne és elkezdődne végre valami!

Nem bírom elhallgattatni a hangot. Amikor valami eszembe jut amiről tegnap beszéltem, amit ki mertem mondani, azonnal el kezd görcsölni a fejem és megszólal a belső hang. Ez nem olyan hallucinációféle. Irányít, üvölt, megbüntet, félek TŐLE!\n\n- Hogy mertél ilyeneket mondani a családodról, az apádról? Nem tiszteled a halottakat? Nem azért tudtad őt felmenteni magadban a halála előtt, mert megismerted a gyerekkorát? Nem elég ez ahhoz, hogy tisztelettel beszélj róla? Senki nem tanította meg, hogyan kell szeretni! Te sem tudsz szeretni! Magadon nem veszed észre? Ezért vagy egyedül! A lányodat sem tanítottad meg, ezért ilyen!

- Ki vagy Te és mit akarsz tőlem? Én már nem vagyok egyedül! Állandóan velem van Mr. Halál! Mindig figyelmeztet hogy mi vár rám! Nem kell hogy többen legyetek! Hallgass, mert szétszakad a fejem!

- Hogy ki vagyok én? Én vagyok a büntetés. Egyelőre csak a fejfájásokkal figyelmeztetlek amikor rossz vagy! Nevet is akarsz? Én vagyok a te Cenzorod! Jó lesz, ha vigyázol magadra! És jegyezd meg, én akkor jövök és akkor megyek, amikor akarok. Nem te fogod megszabni.

-Tudom hogy ki vagy! Tanultam pszichológiát! Te vagy a Felettes Énem és mindig meg akarod mondani hogy mit tegyek, mi a helyes. De én felnőtt, tudatos ember vagyok és önállóan is tudok dönteni, a Te segítséged nélkül!

- Majd meglátjuk, melyikünk bírja tovább? (Akármennyire hihetetlen számomra, ezt a párbeszédet szinte öntudatlanul írtam a füzetbe, ráadásul két színnel, így is megkülönböztetve a két személyt. Most hogy a gépbe pötyögöm az egészet, megint előjött a zsibbadó fejfájás. Lehet hogy nem múlt el a Cenzor hatalma, ahogy később hittem és most is büntet, mert mások elé tárom a beszélgetéseinket? Nem tudom. Most abba kell hagynom. Ez rettenetes. Itt él bennem még ma is!)