... szoktak jelentkezni azok, akik hosszú ideig nem hallatnak magukról. Nálam sincs másként, csak a körülményeimet nem nevezném megfelelő életkörülményeknek.Január 8-án valahogy megállta az idő, ugyanakkor felgyorsultak az események, amelyek egymást kergetve szinte levegővételhez sem engedtek. Édesanyám halálával valami megroppant bennem, eltűnt, megszűnt. Próbálja valami más átvenni a helyét, amiről nem tudnám elmondani, hogy micsoda, mert semmiképpen sem belenyugvás, de a fájdalomnál mélyebb és mardosóbb érzés. Ezzel kelek és fekszem. Napközben többször megállok, mert úgy hallom, hogy szólt hozzám, de sajnos nincs kinek válaszolnom.

A temetésig a kötelező teendők, bürokrácia, szervezés, értesítések és könnyben úszó beszélgetésekkel telt az idő.

A temetés rendben lezajlott. Nem tudom, hogy milyen jelzővel szoktak egy ilyen eseményt illetni, most nem jut eszembe egyetlen megfelelő szó sem, hiszen nem szép, nem volt magasztos, inkább méltó és felemelő, a szeretet könnyivel áztatott és a hitetlenség zokogásába fulladó búcsúszertartás, ahol végig, Kosztolányi Halotti beszédjét kántáltam magamban, hogy soha többé nem lesz ilyen ember a földön! Abban a percben, amikor a sírba helyezett urnát utoljára megsimogattam és az általa számtalanszor elmorzsolt rózsafüzért a szemfedőre tettem - megkezdődött a lelkemben a gyász, a búcsú, a próbálkozás arra, hogy idővel el tudjam engedni magamtól. Mikor érek el idáig nem tudom. Most még az utoljára viselt hálóingjét szorongatom elalvás közben és egy képet úgy helyeztem el róla, hogy első ként őt látom reggel. Rettenetesen hiányzik!

Közben ismét elkezdtem Tóték "megbecsült" tevékenységét és dobozoltam. Két hétig be, most egy hete ki. Muszáj volt felpörgetni a dolgokat, mert egy 67 %-os rokkant-nyugdíjból két lakást fenntartani nem luxus, hanem lehetetlen. Úgy látszik erre lettem kárhoztatva és nekem már sohasem lesz otthonom. ;(

Most dobozokból/ban lakom, mert a szekrényem csak 2-3 hét múlva lesz kész és addig nehézkes elpakolni. A gépemet végre összeraktam, aludnom is van hol, a kutyák pedig élvezik a bújócskázást a káoszban. Bár megjegyzem nagyon nehezen szokják az új helyet, érzik a Mama illatát sírnak, azokon a helyeken lustálkodnak, ahol a mamival szoktak játszani.

Így telnek napjaim. Olvasni nem tudok, mert semmi nem köt le, csak molyolok a dobozokban ábrándozva idézgetem fel a múltam és várom, hogy teljen, múljon az életem.