Nagyon nehezen szánom rá magam az Ărásra. TulajdonkĂ©ppen mindenre nehezen szánom rá magam. Gubbasztok a sarokban Ă©s "diavetĂtĹ‘zök" a fejemben, emlĂ©keket nĂ©zegetek, párbeszĂ©deket idĂ©zek fel Ă©s nem tudom elhinni, hogy mindez már csak mĂşlt soha többĂ© nem lesz rĂ©sze a jelennek.CsĂĽtörtökön volt a temetĂ©s. Egyszerű, mĂ©ltĂłságteljes, szĂ©p volt. Vittem egy rĂ©gi (talán 20-21 Ă©ves lehetett rajta Ă©desanyám) nagy kĂ©pet Ă©s a ravatalozĂłban az volt az urna mögĂ© támasztva. ĂŤgy mindenki láthatta páratlan szĂ©psĂ©gĂ©t Ă©s tiszta lelkĂ©t, ami a szemĂ©ben tĂĽkrözĹ‘dik.
Minden könnyem elsĂrtam, mindenkitĹ‘l ugyanazt kĂ©rdeztem, hogy miĂ©rt?! Annyira meg akart gyĂłgyulni mĂ©g egyszer. Olyan nagyon erĹ‘s volt, hiszen a balesetĂ©bĹ‘l is szĂ©pen felĂ©pĂĽlt - de hiába. Elragadta tĹ‘lem (tĹ‘lĂĽnk) a Halál, az a Halál, akit Ă©n várok már Ă©vek Ăłta. Rossz helyen kopogtatott!
Szombaton már kint voltam Nála a temetőben. Beszélgetnem kellett vele, látnom, hogy bizonyosság a hihetetlen, éreznem a közelségét, utat engedni a könnyeknek.
Nem találom a helyem. Ăśres minden nĂ©lkĂĽle. Csak a szĂvem van tele fájdalommal!
