A metróhoz igyekeztem, a mélységet és a megoldást kerestem, de busz lett belőle; végiggondoltam az utolsó "normális" még diagnózis nélküli utamat, azt a mindent megfojtó sírást, amiben az arcom ázott, ameddig hazaértem; azokat az értetlenül és elutasítóan néző arcokat,amelyeken ott volt a kérdés: ennek meg mi baja?; valahogy haza vánszorogtam, beestem az ágyba és megszűnt minden létezni, de leginkább a világ...2 szerencsés hetet tudhattam, a magaménak, amikor minden segédeszköz nélkül fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és mi történik velem... Na ezért az érzésért indultam útnak 24-én, de nem sikerült. Haza felé láttam egy párt, kb. egyidősek lehettek velem, semmi mást nem tettek, csak egymás kezét fogva, néha egymást nézve várták a trolit. Olyan fájdalom tört rám, hogy sikerült a könnynek is utat törnie...

**********

Innen már kuszák a napok és az események sorrendje, amilyenné én magam is váltam. Ébrenlét és álom határán mozogtam.

Valamikor elaludtam és arra ébredtem, hogy ülök az ágyban egyik kezemben már megint egy kés és éppen húzom fel a pizsama ujját. Nem először fordul elő ez, de ilyen intenzív vágyat, hogy húzzak egy függőlegest, hogy merőleges legyek még nem éreztem. Nem tudom meddig ültem itt, nem történt semmi, amikor kezdett tisztulni az agyam, akkor gyorsan bevettem két bogyót és az internetre menekültem verseket olvasni. De lehet, hogy ez másnap volt? Nem tudom...

Legyen most tegnap. Már nem láttam tisztán... bolyongtam kóvályogtam, elfelejtettem mindent, hogy miért indultam el, és azt hiszem a déli gyógyszereket duplán vettem be...Kutyákra ébredtem, hogy nagyon kellett pisilniük, így lemásztam velük.

Visszafeküdtem az ágyba és olvasni próbáltam, hogy elfoglaljam magam, de jó érzéssel, egy olyan könyvet (karácsonyra kaptam, én kértem) sikerült kiválasztanom, ami a jó és a gonosz küzdelméről szól, ahogy az ember az élete során meg kell hogy küzdjön a két erővel.

A gonosszal sikerült azonosítani magam. Közben többször felkeltem és az ajtóhoz rohantam, mert úgy hallottam, hogy van ott valaki, aki be akar jönni...de csak a sötétséget láttam a folyosón. Azután jöttek a hangok, ezek már megszokottak, amikor rosszabbul vagyok; arra gondoltam felmegyek az internetre és próbálok valami beszélgetésbe bekapcsolódni... ez már valamikor este 10 körül volt... Láttam, hogy jött egy levelem, de nem értettem, miről van szó, elkezdtem nézelődni, hogy milyen játékról van szó. ... elkalandoztam és két mondattá fonnyadt a profilom:

"De mindenki imádott primadonnája, akit nem lehet bírálni, hiszen depressziós, nem elégszik meg ennyivel."

"Takarózz halállal, s az attól való közösségi félelem meghozza neked a várt biztatást."

Rájöttem, hogy semmi keresnivalóm sem itt sem máshol, mert senki nem ért meg, hogy ez nem színház, hanem kőkemény szenvedés; rájöttem, hogy a belső, boldogtalanságra ítélő cenzoromtól csak úgy szabadulhatok meg ha, eltemetem, őt, ha megölöm valahogy magamban... de nem tudtam...

De az éneim egyként élnek bennem, így mindent vagy semmit alapon kellett döntenem, amihez viszont már nem volt túl tiszta a fejem.

Oroszrulettre adtam magam: nem kell hozzá más csak víz és gyógyszer. Úgy gondoltam, ha nem a gondosan kiszámolt mennyiséget szedem be, akkor lehet, hogy csak egy részem hal meg - meg kell próbálni....

Megpróbáltam... de itt vagyok. Zúg a fejem, kicsit homályosan látok, nem tudom mióta írom a levelet, csak a falba kapaszkodva tudok közlekedni, mindjárt elalszom megint...., de itt vagyok. Valami más megoldást kell találnom, hogy kivágjam magamból a burjánzó, semmire nem jó részeket...de ez nem most lesz, mert most elpazaroltam egy csomó mindent.

Ennyi történt, nem több, tulajdonképpen semmi. Nem sokáig tudok már a hangjaimmal együtt élni és ezt édesanyám is érzi, egyre többet van rosszul... én ölöm meg őt is, mert a fogadalmam Neki tettem, hogy kitartok mellette, ameddig él; Szóval nem tudom, hogy érti-e valaki, hogy nem öngyilkos akartam lenni, csak a fájó énem elpusztítani, azt, amelyik nem való erre a világra, amelyik annyi szenvedést okoz, amelyik a halál jegyese lett és közben minden erőmet felemészti.Azt hiszem befejezem, mert már nagyon szédülök, és nehezen látom a betűket, meg kell próbálnom befejezni a könyvet és meg akarom tudni Demian és Sinclair, hogyan tudtak úrrá lenni a kétségeiken, elmenekülök a könyvek világába, az védőn, oltalmazón vesz körül.Nem félek a Haláltól, nem félek a sötéttől és Tőle, a szikár magas Kedvestől, aki szerető szavakat suttog a fülembe és valahol tudom, hogy jót akar, mert ha elmegyek vele megszűnik az e világi fájdalom. És mégis, mégis úgy érzem még itt tart valami, nem akarok még teljesen az övé lenni, mert be kell fejeznem,amit elkezdtem, és legalább egy napra vagy csak néhány órára szeretném érezni, hogy milyen az: szeretni és szeretve lenni!