Fáj, nagyon fáj! Ne kérdezd, hogy mi, mert nem tudom megmondani; mintha bilincs szorítaná a lelkem és szeretne szabadulni, de nem tud, mert a testem börtönébe van zárva, minden be van zárva - az egész egy feneketlen nagy sötétség. Az én birodalmam!

OK! Elfáradtam, már írtam. Teszem a dolgom közben megfeszülve, hogy valamit előbbre tudjak lépni. Jönnek a hullámvölgyek megint egyre erősebben, egyre mélyebb völgyekkel és rövidebb dobocskákkal... Nincs erőm semmihez, csak azt érzem, amint az idő és tehetetlenség határán lebegek.

Az agyam zakatol közben, mert a feladat rengeteg lenne és az az átkozott lelkiismeret-furdalás, hogy munka helyett itt lődörgök a semmiben, szó szerint szétszakít.

És most ne mondja senki, hogy csak akarni kell, mert ennél jobban nem lehet akarni!

Valami felmutatható, kézzel fogható eredmény kellene, amibe kapaszkodhatnék - de eltelt egy év, minden anyagi és erkölcsi forrásom benne van - én meg állok a szakadék szélén. Ugrani szeretnék, de nem tehetem, mert köt a szavam és a lelkiismeretem; ugyanazt kezdem átélni szinte percnyi pontossággal (na jó, egy hónap csúszással), mint 4 évvel ezelőtt... És most ? megint 6 hónap kórház? Mi lesz az egyszemélyes hatalmas vállalkozásommal? Mi lesz mindazzal, amiért eddig próbáltam erősnek lenni?

A franc egye meg az egészet! Lefeküdni és elbújni, csendet és sötétet és talán egy másik dimenzióban ébredni... na, erre vágyom most! De valami piszkosul!