Tegnap történt

Már hazafelé tartottam egy hosszú és gyönyörű nap után. Találkoztam a jóságos lélekdoktorommal, sikerült legyőznöm Pánik-kisasszonyt és fantasztikus emberekkel találkoztam! Bizony találtam egy kulcsot és egy ajtót az elefántcsont-tornyomhoz (ez még nem a kapu, de már egy ajtó a sok közül!).

Tehát már úton voltam, éppen a piros 7 csodás járatára lökdöstem fel magam és próbáltam valami levegős helyet találni. Hogy mit láttak, ilyennek láttak a körülöttem állók, ülők – nem tudom; pánikot, szorongást, fáradtságot, öregséget – fogalmam sincs.
Álltam és szorítottam a kapaszkodót, amikor megszólalt egy (valóságos) hang:
„Hölgyem, megengedi hogy átadjam a helyem?”

Első reakció: kihez szóltak (kerestem a hang forrását);
második reakció: uram-atyám hogy nézhetek ki, ha ezt nekem mondták (mert nekem mondák);
harmadik reakció: valami halk motyogásszerűség tőlem: „Igazán kedves, nagyon köszönöm...” és mielőtt befejezhettem volna már ültem is.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire erőt vettem és a fiatal, kedves férfi arcába néztem. Halványan elmosolyodott és mintha a ki nem mondott kérdésemre akarna választ adni újból megszólalt:
„Csak láttam, hogy milyen nehéz szatyrot cipel magával és gondoltam így könnyebb!”
„Igen, valóban így sokkal könnyebb és nagyon köszönöm a figyelmességét.” Mire újból felnéztem eltűnt.

Zavartan bámultam ki az ablakon és elmorzsoltam két örömkönnyet a szemem környékén, mielőtt szabad utat találtak volna maguknak.

Valóság volt vagy álom?
Ültem a buszon, mikor hazafelé jöttem!