Azt hittem már tudom, hogy mit jelent az igazi fájdalom, a lélek teljes kiégettsége és üressége. Tévedtem. Amit most érzek, az semmivel nem hasonlítható össze. Szerdán 11 órától a haláláig mellette ültem és fogtam a kezét. Csendben beszéltem hozzá, simogattam, levágtam a körmét a kezén, hogy ápolt maradjon. Óránként cseréltem a priznicet, mert nem akart a láza csökkenni. Láttam ahogy lélegzik, halottam az ütemét, aztán elkezdődött lassulni, néha még egy mély sóhajszerű lélegzés szakadt fel belőle, azután egyszer csak megszűnt. A teljes csend, némaság és mozdulatlanság maradt csak.

2 órát kaptam még, hogy mellette maradhassak. Szinte befeküdtem mellé az ágyba, olyan szorosan öleltem magamhoz. Akkor még fel sem fogtam, hogy mi történt (még most sem tudom felfogni). Legszívesebben mellé bújtam volna mint régen, amikor reggelente ébredés után bohóckodtunk, a majdnem teljesen béna kezével próbált simogatni és örömmel mutatta, hogy egyre magasabbra tudja emelni a kezét.

Hiába volt minden erőfeszítése, a mindennapi 2 órás gyakorlás a megerősödéséhez, a legyengült, 50 kilóra lefogyott kis teste nem bírta már ezt az erőfeszítést.

Azon gondolkodom, hogy a végső diagnózist (a közvetlen kiváltó okot) tüdőgyulladásban határozták meg. Az nem alakul ki egyik napról a másikra. Mit rontottam el? Miért nem vigyáztam rá jobban? Mekkora felelősség terhel a haláláért? Mit tettem?