Péntek este van. 2002. szeptember 6. Hazafelé tartok a munkahelyemről. Elmúlt nyolc óra, a munkaidőm már kettőkor lejárt. Semmi meglepő nincsen ebben, mindenki megszokta már a családban és a munkahelyemen is, hogy hajnalban érkezem és késő este megyek csak haza. Rengeteg munkám van. Ennek egy jelentős részét magamnak köszönhetem. Ebből a szempontból (is?) nem voltam jó vezető. Nem tudtam beosztani a munkát, mindenkit igyekeztem időben hazaküldeni. Nekem meg úgyis volt időm, bőven!

Ülök a metrón, már nincsenek sokan. Bekucorogtam egy sarokba, hogy minél távolabb legyek az emberektől. Valahol, valamikor elvesztettem az időérzékemet, rettenetes fejgörcsöm volt (már hónapok óta szinte állandóan). Csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki hozzám hajol és jó szándékkal megkérdezi hogy rosszul vagyok-e. Én? Miért lennék rosszul, csak nagyon fáradt vagyok ; közben ösztönösen letöröltem az arcom, elsöpörtem a hajamat a szememből és csak ekkor éreztem, hogy tiszta víz vagyok, már megint úgy sírtam, hogy észre sem vettem. Nem először fordult ez már elő velem, de eddig csak otthon. Minden ok nélkül, egyszer csak rám tört a sírás és hol csendben folydogáltak a kis patakok, hol az egész világot el akartam áztatni a könnyeimmel. Akkor úgy gondoltam ez a kimerültség jele. Meg is fogadtam, hogy három év kihagyás után akármi lesz is, elmegyek szabadságra!

De ettől, hogy az utcán sírjak, miközben szinte azt sem tudom hogy hol vagyok, nagyon megrémültem. Nagy nehezen hazavánszorogtam, lefürödtem és bezuhantam az ágyba két fájdalomcsillapítóval és a sírásra kinevezett kispárnámmal. Nem emlékszem hogy beszéltem-e valakivel előtte, nem emlékszem semmire. Így telt el két nap. Se szombaton, se vasárnap nem voltam képes felkelni, nem bírtam felhúzni a redőnyt és fényt engedni a szobába. Semmit nem akartam csak sötétséget, csendet és magányt – és a széttépő fejgörcs megszűnését. Nyugtattam magam és az édesanyámat (telefonon), hogy nincs semmi baj, csak pihenésre van szükségem, hétfő reggelre minden rendben lesz. Tévedtem.

Hétfőre csak annyi változott, hogy telefonon beteget jelentettem és délutánra, a rendelési időre összeszedtem magam annyira hogy édesanyám segítségével le tudjak menni a körzeti orvoshoz. Kaptam gyógyszert és két hét kötelező pihenésre lettem ítélve, betegállományba kerültem.

Amikor jöttem hazafelé, még örültem is, csak arra tudtam gondolni hogy milyen jó lesz ha végre kialudhatom magam, talán még olvasni is tudok majd. Most először valahogy még az sem tudott érdekelni, hogy mit szólnak a munkahelyemen a hiányzásomhoz. „Nem fog megállni az élet nélkülem!” Ezzel nyugtattam magam. Nem is tudtam, hogy mennyire közel járok az igazsághoz!

Ágy! Sötétség! Csend! Semmi mást nem szeretnék, csak ennyit. És most az enyém ez a kimondhatatlan és régen vágyott kincs! Csak a fejem ne fájna ennyire!

Már megint türelmetlen vagyok! Évekig nem voltam szabadságon, reggeltől késő estig dolgoztam és most napok alatt akarok mindent kipihenni! Két teljes hetem van!

*

Forrás: Deprimadonna: A fájdalom mélységei - Út a Pokolba