folytatás..

- Miért tagadom le önmagamnak is, hogy van és volt is bennem gyűlölet! Nem vagyok én olyan nemes lélek, hogy ezek az érzések elkerülnének. Sőt még egy ideig bosszút is akartam állni a főnökömön. Csak nem volt elég fantáziám a hogyan kitalálásához.

- Látod, látod! Ez a jó irány! Emlékezz, hogy mennyire gyűlölted a barátodat, amikor 7 vagy 8 éve megalázott; mert mástól tudtad meg, hogy már régen önálló és így kettős életet él! Miért felejted el a gúnyos, fájó mondatait? Miért nem meséled el azt is az orvosodnak, hogy most azért haragudott meg rád, mert nem hiszel tovább a kedves, jószándékú szavainak, mert már mindenki felé fenntartással közelítesz? Miért nem meséled el, hogy nem tudsz szabadulni a megjegyzéseinek a hatásától, és állandóan a füledben cseng: zsírkígyó, sztahanovista munkamániás! Miért nem mondod el és vallod be magadnak hogy mindig kisebbségi érzésed volt mellette? Mit gondolsz mi ez a belső kényszer, hogy mindig adni akarsz? Egyértelmű hogy ezzel akarod kompenzálni önmagad számára az érzéseidet. Ennyire vak és önámító vagy?

- Igazad van! Soha nem voltam képes semmilyen szinten és formában egyenrangú kapcsolatok kialakítására. De miért? Talán csak a tanítványaim között éreztem igazán embernek magam.

- Nem szereted magad! Sohasem szeretted! Kitaszított vagy és ezt magadnak köszönheted! Sugárzod önmagadból az alárendeltséget, ezért nem is becsülnek meg! Kihasználnak. Megérdemled, mert saját magad kínálod fel a lehetőségeket!
Ne felejtsd el, hogy mindennek megvan a maga oka! Annak is, hogy így elfordulnak tőled az emberek. Magány, ez a TE SORSOD, mert mint a pestisestől menekülnek tőled, ha megkapták amit akarnak. A kitaszítottságod miatt látod önmagadat egyre többet kívülről. Jobb, ha belenyugszol!

- Jobb is így! Nem akarok emberek közé menni. Ahogy tehetem, ha valami lehetőségem nyílik, elmegyek valahova egyedül lakni a kiskutyáimmal. Talán akkor nem teszek több életet tönkre.
De ha így van ahogy elmondtad, ha ennyire rossz vagyok és életképtelen, akkor miért kell itt maradnom? Miért nem mehetek el békével? Annyit kínlódtam már! Még mindig nem elég?

- Nevetséges vagy! Mit tudsz te a kínról és a fájdalomról? Majd még ezután...
Gondolkodtál már azon, hogy miért nem tudsz semminek örülni?

- ?

- Válaszolj! Úgysem szabadulsz tőlem, amíg én nem akarom. Itt fogok a kérdéseimmel kalapálni a fejedben és válaszolnod kell! Tehát? Miért?

- Mert az örömöt mindig fájdalom és bánat kíséri. Ha nem örülök, ha nem tulajdonítok különösebb jelentőséget semminek, akkor nem fog fájni ha elveszítem, ha elveszik tőlem, ha megszűnik.
Félek az új fájdalmaktól, az új csalódásoktól és az új veszteségektől! Annyira fáj az élet! Ki vagyok én? Ezt miért nem mondod meg? Ezt mikor fogom megtudni?

- Mindent meg fogsz tudni időben! Előbb meg kell ismerned a saját bűneidet és viselned kell annak következményeit. Kettészakítalak! A jó és a rossz különválik benned. Nem engedem hogy az agyad uralkodjon feletted. Úgy marad minden mint eddig: érzékeny és sérülékeny maradsz és a szíved fog vezérelni mint eddig, még akkor is amikor azt hitted, hogy mennyire tudatos vagy! Megmaradsz örökre az áldozatszerepben! Csak egy útja van, hogy kilépj belőle, ha az én világomba költözöl!

*

Bemenekültem a kriptámba. Fejemre húztam a takarót és a kispárnákat, mintha így el tudnám hallgattatni a hangokat. A fejem egyre jobban fájt. Hiába minden gyógyszer, az alvás nem megy, a fájdalom nem szűnik! Mi a fene történik velem? Mi ez az erős belső hang. Ez nem hallucináció, hiszen fizikai fájdalom kíséri a jelenlétét! Ki ez a Cenzor? Csukott szemmel fekszem az ágyon és próbálom előcsalogatni az emlékeimet, amit pszichológiából tanultam. Mindig Freudhoz jutok. Ha az ő elmélete szerint próbálom értelmezni azt ami velem történik, akkor a Cenzor nem más, mint a szabályok, előírások, kérlelhetetlenség, büntetés, követelés, verés, fájdalom és csalódás és megalázás - mindaz, amit Freud Felettes Énnek nevezett, én pedig ettől rettegek gyerekkorom óta. Azért jöhetett elő a mélyből éppen akkor amikor az apuról beszéltem, mert tőle féltem mindig a legjobban. Később a lelkiismeret-furdalásomtól, azután pedig a barátomtól. Akkor most a személyiségem kettéhasadt? A Cenzor fogja vigyázni most már nyíltan minden léptemet és gondolatomat? Ő küld a sarokba ha rossz vagyok, és ő fog megverni az apu helyett azonnali fájdalomhullámokat küldve rám? Létezik ez? Vagy már teljesen megőrültem? DE ITT VAN! Írom a füzetbe, amit diktál belülről! Hangosan beszélek vele, amikor egyedül vagyok. Térdre borulva könyörgök neki hogy ne bántson! Miért nem vettem be azokat a rohadt gyógyszereket akkor, augusztusban?
Miért nem jön már értem VALAKI, aki elvisz ebből a belső pusztulással, szellemi leépüléssel fenyegető világból?!
Ennyit sem Ă©rek?

"...és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!..."
De a Gonosz az én részem, én vagyok!
Akkor szabadíts meg önmagamtól! A két arc a csempéken: Én vagyok. A felhőre boruló, bánatos arcú énem a fájdalomtól szenvedő részem, aki nem igazán érti hogy mi történik vele; fentről néz le, kívülállóként; a vele szemben fogatlanul, kaján vigyorral nevető arc a Gonosz, a Cenzor. Az is Én vagyok! Gonosz vagyok!

Biztosan, mert a belső küzdelemben ami bennem folyik, mindig Ő győz, tehát Ő az erősebb!