Meg kell állapítanunk tehát, hogy nem vagyunk teljesen szabadok szerepeink kiválasztásában. Társadalmi és kulturális normák határolják be autonómiánkat. Bizonyos tekintetben rabjai vagyunk annak a társadalomnak, kultúrának és annak a történeti korszaknak, amelyben élünk. És ez nemcsak a hagyományos kultúrákra igaz. Ünnepelhetjük ugyan a mai modern és posztmodern szabadságunkat, de a jelenkori kultúrák és szubkultúrák is korlátozzák mindannyiunk szabadságát, és csak bizonyos magatartásformákat engednek meg, nekünk.

Azt jelenti-e mindez, végül is, hogy becsapjuk önmagunkat akkor, amikor azt hisszük, szabadon alakíthatjuk énünket? Azt jelenti-e ez, hogy valójában bábuként rángatnak minket láthatatlan erők és ellenállhatatlan rutinok? És lehetséges-e az, hogy, amikor reggel és a nap folyamán alakítjuk építjük, védjük énünket, akkor akarva-akaratlanul nem teszünk mást, mint szinte bénultan követjük társadalmi környezetünk személytelen rutinjait és automatizmusait?

Az is lehetséges, hogy öntudatlanul éppen erre törekszünk. Emberi lényként szorongva iparkodunk megtalálni helyünket és békénket egy emberi közösségben, és ez az igyekezet arra késztethet bennünket, hogy próbáljunk beleidomulni azokba az öntőformákba, amelyeket e közösség bocsát rendelkezésünkre. Az excentrikus és konformista magatartás végletei között egyáltalában nem könnyű feladat egyensúlyt találni személyes autonómiánk és a közösségi lény státusa között.

--- Ha jól emlékszem Hankiss Elemértől van a gondolat. ---

Amikor a korábban feltett kérdésre MIÉRT (ti. miért tört ketté az életem egyik percről a másikra ilyen látványosan) keresem a választ, szociológiai tanulmányaimból tegnap Durkheim jutott eszembe, aki bevezette az anómia fogalmát.

Görög kifejezés, jelentése kb. „meg nem felelés” : a modern társadalmakban tapasztalható jelenség, amelyben a hagyományos normák és szabályok úgy lazulnak föl, hogy nem képződnek helyettük újak, és a társadalmii élet egy adott területén a szabályok nem világos volta miatt elvesztik a társadalmii normák befolyásukat az egyének viselkedésére. Több deviáns viselkedésformára (pl. az öngyilkosságra) való hajlam hátterében álló társadalmii tényezők egyike lehet.

(Például: Kiss Endre: Merre tart a magyar társadalom, avagy dzsungel törvények nélkül: A magyar társadalomban a hetvenes-nyolcvanas évekre elhatalmasodott egy fajta, Emil Durkheim értelmében vett ANÓMIA, a társadalmi normák szétesése a társadalom életében. „)

A társadalmi szintű anómia a személyiségek elbizonytalanodásához, a szükséges mindennapi rutinok elvesztéséhez vezethet. Szociológiai megközelítésben talán igaz az a megállapítás, hogy a mai pszichiátriai betegségek egy jelentős része oda is visszavezethető, hogy az adott egyén(ek) az alakuló vagy hiányzó új normákkal nem tudnak azonosulni ezért nem képesek a társadalom aktív tagjává sem lenni. Az egyén részéről számtalan megoldás vetődhet fel (a legszélsőségesebb devianciától a teljes visszahúzódásig), a személyiségjegyek határozzák meg döntően, hogy melyiket „hagyja” érvényesülni.

A jelenlegi társadalmi normahiány, a fogalmak tartalmának újra és újra magyarázása (pl. mi jelent hazugságot, mi és mennyiben mérhető még elfogadott cselekvésnek; melyek azok a társadalmi rétegek, amelyek élhetnek a határvonal meghúzásával), véleményem szerint ennek a társadalmi anómiának a jelenlétét igazolják. A rendszerváltás idején egy generációs „szabadult ki” a megszokott, szocializációja során elsajátított normarendszeréből ( például a a média által közvetített nagy szabadságok lehetőségével, nyugati minták másolására való késztetéssel), de elmaradt az a „megtisztulási” folyamat, a demokratikus értékek átadása, amelyre építkezve egy új moralitás, mindenki számára elfogadott társadalmi rend alakult volna ki. A fel nem dolgozott kérdések, a hirtelen változások szélsőséges megoldások felé (is) vezették az embereket, ezért nőtt megolyan hirtelen a deviancia számos formája Magyarországon.

Talán ez is igazolja a saját esetemben azt az érzést, hogy egész egyszerűen nem tudom teljességében ennek a mai társadalomnak a tagjának érezni magam; a régi értékrendemmel ellentétes szabályoknak kellene megfelelni, ami ellen csak a visszahúzódással és a „nincs helyem ebben a világban” érzéssel tudok reagálni.