Ma egy volt tanítványomtól kaptam hozzászólást. Megmelengette a szívemet. Feltűntek előttem azok a képek, amelyeket tanárként rögzítettem magamban. Nagyon szerettem tanítani. Az volt az életem, a mindenem. A fáradtság mellett nagyon sok örömet, megelégedettséget éreztem, a kudarc csak az utolsó két évben ért el. Miért?18 évet tanítottam, a legkisebbektől (középfokon) a legnagyobbakig. Magyar, történelem és társadalomismeret keretein belül szociológiát tanítottam. Az évek túlnyomó többségét szakmunkásiskolában és középiskolai osztályokban töltöttem és nem csalódtam. Nem csalódtam annak ellenére, hogy sokat követeltem és szigorú voltam (de remélem, hogy következetes). A tanítványaim a munkatársaim voltak. Egyenlő rangúak abban, hogy a munkában egymásra voltunk utalva: hiszen ők nem jutottak előre az én segítségem nélkül, nekem viszont a másnapokhoz az ő tudásuk és szeretetük adott erőt. Mivel nem néztem és kezeltem le őket, a tiszteletet sohasem kellett külön kivívni, hanem természetes úton megkaptam. Nem kellett fegyelmeznem és nem a "fásítás" volt az érdekem, hanem a tudás megszerzése.Szeretet vett körül és én ebben az érzésben fürödtem nap mint nap, egy teljesen elzárt külön világban éltem, ahova nem jutott el a sok mindennapi mocsok. Idilli volt, hiszen azt csináltam amit szerettem és ráadásul ezért még engem is szerettek.

Igaz ez az utolsó két évig. Akkor két olyan osztályom volt, ahol nem működtek az addigi elveim, ahova ostorral kellett volna bemenni, hogy rendet lehessen tartani és ahol a szeretetet a gyengeség jelének tartották. Nem haragudtam rájuk, csak nem értettem miért történik mindez. Nem értettem mindaddig, ameddig nem törtem szét azt a burkot, ami a világtól védett. Csalódások és kiábrándulások 24 hónapja volt ez, és a tehetetlenségé, mert más módszerhez nem tudtam folyamodni, mert az már nem én lettem volna. Akkor, 35 évesen úgy éreztem, hogy váltanom kell, addig kell felállni és máshoz kezdeni, ameddig az emlékek szépek maradnak, amiből később erőt lehet meríteni.

Mindenki megdöbbenten állt az elhatározásom előtt, hiszen az ő szemükben egy sikeres tanár egyik napról a másikra hátat fordított a hivatásának és álláshirdetéseket böngészve valami újat keresett önmagának. Végül az egyik minisztériumban helyezkedtem el egyszerű köztisztviselőként és a betegségemig itt dolgoztam. Hogy mennyire szerettem ezt a munkámat is, azt az bizonyítja, hogy másfél év alatt a főosztály helyettes vezetői beosztásáig "vittem", ebből a pozícióból rokkantosítottak.

Ma már tudom, illetve, így vélem, hogy tudom, mi okozta a tanításban a hullámvölgyet és a kiábrándulást. Két dolognak volt köszönhető. Az egyik ok a durkheimi értelemben vett társadalmi anómia megjelenése (amitől a rózsaszín világom elzárt engem), aminek következtében egy olyan generáció került az iskolák padjába, akiknek nem működtek világos szabályok, amelyek vezérelhették volna viselkedésüket, akik már nem fogadták el a normákat, a magatartásukat szinte semmi nem szabályozta (feltehetően a szülői háttér élte át az első hullámot). A másik ok pedig a kitágult világ és az iskola háttérbe szorulása, azaz a mindennapok részévé vált az internet, a leckéket össze lehetett ollózni,az olvasásra, tanulásra már nem jutott idő és energia, mert mindent elvitt a szörfözés és a játék, a netes közösségek nem az iskola fontosságát hangsúlyozták (elsősorban).

Nem bántam meg, hogy időben váltottam, így mindenfajta keserűség nélkül tudok arra a 18 évre visszagondolni és az enyém a legnagyobb rózsaszín világ!